Obszidián

Jennifer L. Armentrout

Obszidián

Luxen 1.

Fülszöveg:

Amikor – éppen az utolsó középiskolai évem előtt – Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.
Aztán a srác megszólalt.
Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt – akkor valami történt. Valami váratlan.
A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.
Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.
Mármint ha nem ölöm meg addig én magam…

Nehezen kezdtem neki. Nem szeretem a földönkívülis történeteket, és féltem, ez is valami gagyi lesz, amire kár időt pazarolni. Még jó, hogy a végén nem így voltam vele, bár így is eléggé vegyesek az érzéseim ezzel kapcsolatban.

Az egész történet már az elején kiakasztott ezzel az új helyre költözős tizenéves lány dolog. Tudom, fontos, de az elején eléggé sokáig kellett várni arra, hogy valami történjen. Idegesített Daemon, hogy folyton a bunkó gyereket játszotta, nekem az ilyen emberek egyáltalán nem szimpatikusak. Az meg másik, hogy kevés volt róla a leírás. Tudom, ott van a borítón, meg ezerszer leírják milyen a szeme, hosszabb a haja, és milyen szép a szája... Csak ami a borítón van, az nekem egyáltalán nem tetszik, és nem hiszem, hogy a legjobb ötlet a borítóra rakni egy arcot, mert nem biztos, hogy az embereknek az az elképzelt és a szimpatikus. No de mindegy, az események szép lassan beindultak, az első - számomra - izgalmas részt a nyolcvanadik oldal környékén találtam, akkor, mikor elmentek sétálni és Daemon elmesélte azt a régi történetet, mondát. Ezek után felgyorsultak a dolgok, és még nekem is érdeke volt, pedig úgy kezdtem neki, hogy ez biztosan nem fog tetszeni.... És végül tévedtem. :) 

A luxenek története, képességei volt számomra a könyv legszimpatikusabb, legérdekesebb eleme. Végre valami új, hasznos képesség. Ettől rettegtem a leginkább, hogy elrontják, de végül ez lett a legjobb. Már csak ezért is megéri elolvasni. :)

Az írásmód nagyon jó, nekem nagyon tetszett. Megvolt a jó hangulata, és amúgy is olvastatta magát. Még az amúgy unalmas kezdeti részeket is szívesen olvastam, ami nagyon jó dolog. :) Viszont a szereplőkért már nem nagyon voltam oda.

Katynek kellett volna a legszimpatikusabbnak lennie, lévén főszereplő. Erre itt van egy lány, aki egyik percben szimpatikus, másikban meg egyszerűen nem értem, mit miért tett. Néha nekem úgy tűnt, úgy viselkedik, mint egy durcás tízéves. És ez a könyves blogger énje, eléggé gyakran előjött, néha indokolatlanul is. Nem tudom, ez mire volt jó. Talán így akarta az írónő még inkább megkedveltetni az írását? Vagy csak azt akarja elhitetni a blogírókkal, hogy velük is történhetnek igazán különleges dolgok? Nem tudom, én mindenesetre ezekre tippelek.

Daemon eleinte egyenesen utált szereplőm volt. Amikor már megláttam a valódi okait is, már szimpatikus lett, de még mindig nem nagyon értem a hozzá fűzött erős rajongást, és Katy vonzalmát sem. A kinézet csak egy dolog, az csak a borító, jól nézhet ki valaki, ha kinyitja a száját, és kiderül, hogy egy igazi gyökérrel áll az ember szemben. Attól még nem kell vonzódni hozzá, mert ő a rosszfiú, vagy a fene tudja, mi. A kinézet is egy dolog. Eleinte nem nagyon villantott semmi olyat ami szimpatikussá tette volna számomra, a vége felé is inkább as cselekedetei miatt kedveltem meg, de kedvencem az sosem lesz, ebben biztos vagyok.

Dee aranyos szereplő volt, imádtam a kis túlpörgős részeit, hogy olyan lelkes. Jó lenne ilyen embereket a valóságban is megismerni, nekem ebből a könyvből ő volt a kedvencem.

Tetszett a luxenek leírása, végre valami egyedi. A szócsaták is feldobták a történetet, ami mellé egy jó mesélő képesség társult. Plusz nagyon örültem a könyv végén a Daemon - szemszögeknek, és hogy beleolvashattam az Ónix-ba is. Utóbbi ha nem lett volna, nem is kaptam volna kedvet, hogy a folytatást is elolvassam. :)

Nem tetszett Daemon jelleme, a borító, és ez a tipikus középiskolás kezdet.

Mindenesetre mindenképp elolvasom a második részt is. Kíváncsi vagyok. :)

Ajánlom azoknak, akik vágynak valami érdekes de nem túlpörgetett történetekre és azoknak, akik szeretik a folytonos csipkelődést. :) És persze azoknak, akik kíváncsiak, miért szeretik annyira ezt a könyvet.Érdemes elolvasni, nem fogsz csalódni. :)

Nekem ez 3,5 / 5 volt.