2015. október 17., szombat

Az utolsó varázsige

   Egyre szorosabbra húzták a köteleket, melyek a fához szorították a nőt. Már nem kapott rendesen levegőt, de semmi jelét nem mutatta. Tudta, hogy ha bármilyen gyengeségnek tűnő dolgot mutatna, akkor így emlékeznének rá, mint olyanra, aki egész életét a mágiának szentelte, ám a halála előtt megretten.
  Látta, ahogy a helyi pap a rőzse- és fakupac mellé sétál, majd a tömeg felé fordul, készen arra, hogy megkezdje a kis felvezető szövegét.
   Még ilyen távolságból is látszódott az arca jobbik felén végighúzódó rózsaszín heg, ami mellett apró, rózsaszín pontok sorakoztak - az öltések nyomai. A boszorkánynak kikiáltott nő gúnyos vigyorra húzta a száját, mikor eszébe jutott, hogy a férfi, amit megsérült, és a rablóbandák sem ostromolták már a város falait, hozzá rohant segítségért. Rémülten kérte, hog kezdjen valamit a sebével, mielőtt túl sok vért veszít... Miután különféle gyógyfüveket rakott a sebre, majd némi fájdalomcsillapítóként használt növényi nedvet öntött a seb környékére, apró mozdulatokkal összevarrta a kard nyomán maradt vágást. Az a nyavalyás hogy örült annak, hogy nem marad csúf egész életében!
   A pap elkezdte mesélni, a nő ellen szóló bizonyítékok felderítését. A főtéren összegyűlt nép pedig tátott szájjal hallgatta a rövid kis hazugságokat. Kuruzslás, szellemidézés, rontás, ördöggel való cimborálás...
   Senki sem hitte el ezeket azok közül, akiket ő gyógyított, ám a főtér mégis megtelt emberekkel, akik arra voltak kíváncsiak, hogyan égetik el őt. Az arcokon csak megvetés, félelem, vagy értetlenség látszott. Néhányan még fel is szisszentek, amikor a pap lángra lobbantotta a farakást.
   - Áruló! Én mentettelek meg, amikor végigvágták az arcod! Akkor nem volt ellenedre, hogy a tudásomat használjam! - Kiáltotta a nő dühösen, mikor rájött, hogy innen bizony senki sem fogja kimenekíteni, hiába számított az emberek segítségére. Hány ennyit ért az, hogy az egész életét a gyógyításnak szentelte, és nem az egyház támogatta módszerekkel tette a dolgát? Persze nem hibáztatta őket. Az embereket sorban égették el, a legapróbb ürüggyel. Ha valaki lázad, akkor azt még meg is kínozzák... Az életéért cserébe pedig nem kívánta más halálát.
   Szóra nyitotta a száját, de már nem tudta elmondani, hogy csak azért kell meghalnia, miért nem tesznek ellene valamit, mikor biztosan az ördög praktikáit alkalmazza... A felszálló füst köhögésre kényszerítette.
    - Akármilyen hazugságokat is talál ki ez a boszorkány, ne higgyenek nekik! Meg akarja sajnáltatni magát, ez az egyik fegyvere. Nem akar a túlvilágra jutni, nem akar Isten színe elé járulni, mert a lelke bűnös... - ordította túl a pap a tűz egyre hangosabb ropogását.
   Hirtelen a forróság fokozódott. A tűz a nő szoknyáját is elérte, és tovább haladt felfelé.
   Sosem fordult a mágiához, pedig az alapvető tudása megvolt hozzá.Most azonban, már nem tudta elviselni az igazságtalanságot. Képesek megölni valakit, mert nem hisz abban, amiben ők... Amiért a természet kincseit használta, és nem egy kitalált világba csábította a hiszékeny embereket, akik aztán idő előtt haltak meg, mert nem volt hatásos gyógymódjuk, a hitükön kívül? Hány embert fognak még megölni emiatt?!
   Nem volt a bosszú híve, most viszont, nincs más megoldása. Használnia kell a mágiát, méghozzá azon, aki itt ezért felelős: A papon. Csak annyira, hogy az az átkozott megértse azt, amit mágiának nevez. Hogy neki is legyen késztetése a varázsok alkalmazására, hogy neki is a gondolatai közé furakodjanak a varázsigék, a mozdulatok, és addig kísértsék, amíg nem alkalmazza valamelyiket... Hátha ezzel megment valakit.
   Elmormolta a varázsigét, ami éppen eszébe jutott, és amit egykoron a tiltott könyvben talált, és érezte, hogy a lelkének, a tudatának egy darabja kiszakad testéből, és megállapodik tőle nem is olyan messze, egy férfi testében, aki még mindig a szokásos mondókáját mondta, ám tudta, mikor érzi meg az idegen részt.   
   Még a tűz mindent elemésztő ropogásán keresztül is hallotta a pap fájdalmas kiáltását, és a tömeg felhördülését. 
   Kíváncsi lett volna, mi történt, de ezt az érzést is elvesztette, mint minden mást, mikor a lángok eggyé váltak derékig érő, vörös hajával, és bőrével. Behunyta a szemét, és átadta magát a végtelennek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése